01. - Lehetőségek

Liam Payne 

Hangosan kiabáltam a tévével, amiben éppen egy igen fontos focimeccs ment, mikor megszólalt a telefonom. Sörösüvegemet lecsaptam a dohányzóasztalra, majd a csörgő készülékért nyúltam.
- Liam Payne - mutatkoztam be.
- Jó napot uram! Candice Wyatt vagyok, a béranya program vezetője - szólalt neg egy határozott nő, akinek valahonnan tényleg ismerős volt a neve.
- Miben segíthetek? - kérdeztem zavartan - Ugye a feleségem elküldte az aláírt szerződést?
- Igen - igen, persze. Csak annyi baj van vele, hogy nem jelöltek be valamit. Tudna most válaszolni, vagy hívjam magát később?
- Nem, nem. Mondja csak - köszörültem meg a torkom, míg magamban Yvonne- t szidtam, amiért még egy szerződést sem képes rendesen kitölteni.
- Rendben - sóhajtotta - Szóval ugye két lehetőségük van. Az egyik, hogy teljsen vérszerinti szülei lesznek a gyermeknek, ami egy kicsit bonyolultabb folyamat. A másik viszont, hogy csak maga lesz a gyermek vérszerinti apja, amihez csak a magától származó spermiumra van szükség, és a megtermékenyítés a béranya megérkezése napján megtörténhet, a kijelölt egészségügyi intézményben - sorolta a lehetőségeket, én meg azon gondolkoztam, hogy ha egyszer mégis bekövetkezne a válás, hogyan ítélnék nekem a gyerek teljes felügyeletét.
- A második lehetőséget választom - hadartam pár percnyi csend után.
- Oh - lepődött meg egy pillanatra - Rendben, akkor ezt még bejelölöm, Miss Lewis pedig ma késő este meg is érkezik.

✖✖✖

Az ébresztőórám csörgésére kaptam fel a fejem, este 11-kor. Indulnom kellett a reptérre, hogy elhozzam a bizonyos Miss Lewis-t. Yvonne még nem volt itthon, s bár tudtam, hogy a fotózásnak órák óta vége, különösebben nem érdekelt hol van. Magamra kaptam egy szürke mackófelsőt, és egy melegítő gatyát, majd a kulcsaimat felkapva a kocsimhoz siettem.
A rádiót halkra állítottam, hogy valami ébren tartson, míg odaérek, és a reptéren veszek egy kávét. A számok sorban követték egymást, de estefelé már nem túl sok pörgős számot adtak, így a szemeim egyre hosszabb ideig maradtak csukva.
A parkolóban megpróbáltam rendezni a kinézetem, de mikor rájöttem, hogy a hajam borzalmasabban már nem is állhatna, inkább a fejembe húztam a kapucnimat. Gyorsan, az esetleges kapcsolatokat kerülve az emberekkel szlalomoztam el a kávézóig, ahol kértem két pohár italt. Mert ugye, bunkóság lenne egy pohárral odaállítani.
Leültem a terminálba, és a telefonomon kezdtem el nézelődni, s mivel egy kicsit hamarabb érkeztem a kelleténél, így unalom űzésként válaszoltam néhány rajongónak.
- Elnézést - szólalt meg előttem valaki. Erős amerikai akcentusa volt. Felnéztem rá. A 24-25 éves lány zavartan méregetett, én pedig egy hatalmas sóhaj után felálltam, hogy teljesítsem a fel nem tett kérdést. Ám mielőtt mellé léphettem volna, felém nyújtotta a jobb kezét - Zana Lewis.
- Oh- ouh, huh - makogtam meglepetten, mire halványan elmosolyodott - Liam Payne - mutatkoztam be fejrázva, megpróbálva felébredni a döbbenetből. Az én elképzeléseim szerint egy 30-40 éves, lassan őszülő nő volt a béranya. Ezzel ellentétben ő fiatal, velem egy idős, éjfekete hajú, mogyoróbarna tekintetű, hihetetlenül csinos lány volt - Tessék, gondoltam kelleni fog - nyújtottam felé a kávét - Um, nem tudtam, hogy ihatsz- e koffeines cuccot, így inkább mentest kértem - kedvesen mosolygott, mikor elvette.
- Köszönöm. Urgh, mehetünk esetleg? Nagyon fárasztó utam volt - kérdezte, míg kivettem a kezéből a hatalmas bőröndjét - Mikor, ummm, mikor szeretné megcsináltatni a beavatkozást?
- Először is, tegezz - mosolyogtam rá - Alig vagyok idősebb nálad, szerintem. Másodszor, pedig, most már nincs nyitva a központ, így holnap, amint felébredtél, akár mehetünk is. Hátha a feleségem is ráér akkor.
- Rendben - bólintott, majd belekortyolt a kávéjába - A feleséged hol van most? Mármint, ha nem túl személyes a kérdés - zavarodott meg egy pillanatra.
- Nem, nem az - nyugtattam meg - Valahol a városban kószál - vontam meg a vállam. Nem volt kedvem kifejteni, hogy éppen valahol baszatja magát. Még nincs bizonyítékom.
- Oh, oké - sóhajtotta, és belepréselődött a kocsi anyósülésébe - Mennyivel jobb ez, mint a repülőn - motyogta.
- Nem első osztályon jöttél? - fordultam felé, felvont szemöldökkel.
- De, csak egy kölyök ült mögöttem, aki kengurunak képzelte magát - kuncogott halkan - És, erm én veletek fogok élni?
- Gondoltam rá, hogy veszek neked egy lakást, de szeretném, ha a gyerekem anyja közel lenne hozzám, mármint meg tudnám figyelni. Javarészt úgyis csak ketten leszünk otthon, mert Yvonne mindig fotózásra jár.
- Uh, hát rendben. Már csak egy kérdés, utána nem zavarlak, ígérem - emelte fel a kezét, s mutatta ujjaival, hogy valóban csak egy kérdése lesz.
- Zana - sóhajtottam nevetve - több, mint kilenc hónapig minden nap látni fogjuk egymást, megmerem kockáztatni, hogy akár még barátok is lehetünk. Több kérdésed is lehet.
- Nem, most nem. Fáradt vagyok, ezt az egyet is már többször elfelejtettem - kuncogott - Ha elmész egy másik városba, országba koncertezni, én maradok?
- Nem. Attól tartok velem kell jönnöd. Nem hiszem, hogy egyedül hagynálak. És ne sértődj meg, de Yvonne-t nem fogod különösebben érdekelni. Attól félek a gyerek sem. Viszont azzal, hogy velünk jössz, lehet csak bajba sodorlak. Mármint a rajongóink veszélyesek, mi sem vagyunk teljes biztonságban tőlük. Szóval ezen inkább még gondolkoznék. Abban viszont biztos vagyok, hogy az utolsó másfél hónapodban nem megyünk koncertezni, hogy tényleg vigyázhassak rád.

- De, erre semmi szükség - reagálta le egyből - Tudok vigyázni magamra, nem kell, hogy hanyagold a munkádat miattam.

- Zana - sóhajtottam, míg kiszálltam a kocsiból, és az ő oldalára siettem, hogy kinyissam az ajtaját - még mi sem tudjuk megvédeni magunkat  - ráztam a fejemet, és megragadtam a karját, hogy kisegítsem az autóból. A garázs másik oldala továbbra sem állt autó, így szinte biztos voltam benne, hogy Yvonne még mindig nem volt otthon, és reggelig nem is fog hazaérni - Gyere, megmutatom a szobádat, majd holnap körbe vezetlek - bólintott és engedelmesen követett, a vendégszobához, ami az én szobámmal volt szemben - Ha bármi baj van, itt leszek szemben, Yvonne pedig mellettem, bár nem hiszem, hogy ő segítene - vontam meg a vállam, rutinosan elsiklottam a tény felett, ami neki igen hamar feltűnt.
- Nem alszotok egy szobában? - vonta fel a szemöldökét, neki dőlve az ajtónak. Elhúztam a számat, és lehajtottam a fejemet.
- Elég régóta nem - motyogtam - Most jobb, ha alszom, már fáradt vagyok - váltottam témát, hátat fordítva neki megragadtam a hálóm kilincsét - Holnap még beszélünk, jó éjt, Zana - suttogtam, ott hagyva őt a folyosón.

A szobámba lépve hangosan kifújtam a levegőt, a szemeimet összeszorítva próbáltam kizárni, hogy mennyire elcsesztem mindent.
Ellöktem magam az ajtótól, s a pólómat a földre hajítva beborultam az ágyba. A takarót a nyakamig felhúztam, az arcomat egy párna alá rejtettem.
Mélyeket lélegeztem, inkább valami dalra gondoltam, ahelyett, hogy azon tanakodtam volna, hol van a feleségem, miközben lassan elaludtam.




Sziasztok!:) 
Meghoztam az első részt, remélem elnyeri a tetszéseteket. Ha igen, hagyj nyomot magad után!:)
L-J-P, 
xxx.Lacy.